Az írnok panasza

Ugyanazt hajtod konokul mindenkinek,
hagyd a vitát szíveddel Tadzsoj írnoka!
Nemes, beomló vonásaid megértek,
és a tudományod: e szintúgy beomló.

Ne zaklasd az idõt, bármilyen rossz adós,
engedd el a tartozás felét, és felejts!
Nem hívhat urad többé: nyíljon értelmed,
akár kifordult térded a szavak előtt!

Rád ereszkedett a szent harag, s nem enged.
A panaszt mit őrzöd? Elfáradt igazad,
mint a vizet felkavaró evezősök…

Látod, éppen jönnek! Kikötnek Tadzsojba:
száz kosár gyümölcsöt hordanak a partra.
Verik őket, hogy induljanak mielőbb.

Őszutón, amikor minden...

Hányszor hallani, hogy lankadt ütemet ver,
hogy arca egyhangú, ábrázata szürke!
Az ősznek kivetett leánya a november,
mondják iszony ő, és a múlandóság tükre.

Levelei tócsákon úsznak - lehullva,
s csak akkor ezt is, midőn az idő lágyabb.
De hajnalonként a fagy beköszön újra,
s a Nincs karját öltve zörögnek az ágak.

Mennyi baljós árnyat gyúrtak már a ködből!
Pedig a drága Nap belőle ragyog fel,
s a legszebb tájat együtt festik a földről:
a harmatos bíbort, ezüstöt és okkert.

Bár csak csipkelődik ő a kabátujjban,
hogy minden időből ragadd ki a részed;
kályhádba bújva a lét parazsát fújja,
s az őszutóé legédesebb ölelésed.